Deák Gabi blogja

Egyszer nagy szárazság köszöntött be a pusztán. Először a fű barnult el és sült ki. Aztán a bokrok és a kisebb fák is kihaltak. Nem esett az eső, a frissülést hozó reggeli harmat is elmaradt. Sok állat szomjanhalt, mert csak kevésnek volt ereje kimenekülni a sivatagból. A szárazság tovább fokozódott. Még a legerősebb és legidősebb fák is, melyeknek gyökerei mélyen a földbe hatoltak, elvesztették leveleiket. Minden kút és folyó, forrás és tó kiszáradt.

Egyetlenegy virág maradt életben, mert egy egészen kicsi forrás pár csepp vizet adott neki. De a forrás kétségbeesett: "Minden kiszárad, szomjan hal és elpusztul, és én mindezen semmit nem tudok változtatni. Mi értelme van még annak, hogy pár csepp vizet hozzak fel a mélyből a felszínre?"

Egy vastag, öreg fa állt a közelben. Hallotta a forrás panaszát, és mielőtt meghalt, ezt mondta neki:
"Senki nem várja tőled, hogy az egész pusztaságot felvirágoztasd. Neked csak az a feladatod, hogy egyetlen egy virágnak életet adj. Semmi több."